Itt vannak a vidéki középiskolák tanárai. Az állami tanárok. A magyar állam alkalmazottjai. Kenyeret kérnek és igazságot. Mit mondtunk: kérnek? Követelnek. Huszonöt esztendőn keresztül legalázatosabb szolgák voltak a jövendő Magyarország nevelői. Kunyoráltak, könyörögtek, ők, kiknek egyik legszentebb feladatuk: önérzetes férfiak nevelése. Nemzeti missziót teljesítettek vegyes nemzetiségű városokban. Csöndes, kitartó küzdelemmel meghonosították a magyar szót, a magyar szellemet oly városokban, hol huszonöt év előtt a magyar sem mert magyarul beszélni. A mívelt társadalom kebelében nem indult oly akció, melynek a tanár részese ne lett volna, gyakran kezdeményezője, lelkes zászlóvivője. Újságot csináltak, felolvasásokat, hangversenyeket rendeztek, humánus és kulturális egyesületek javára – mindig ingyen, hazafiságból.
Tudományos és szépirodalmi műveknek ki lelkesebb terjesztője a tanárnál. Anyagi erejéhez mérten melyik társadalmi osztály vesz annyi könyvet, újságot, mint a tanár? Megvonja magától, családjától a falatot, csakhogy áldozhasson a magyar nemzeti kultúra szent oltárán.
És közben remélt, hitt egy szebb jövendőben. Állam és társadalom majd csak belátja egyszer, hogy a nagy nemzeti feladatok megoldásában a tanár egyike a legfontosabb tényezőknek, hogy ez a tényező nem élhet világ végezetéig lelkesedésből, hogy ennek a tényezőnek az anyagi gondoktól való megmentése nemcsak a tanári osztály érdeke, de sőt első sorban legfőbb állami és társadalmi érdek.
S ím kormányok jöttek, kormányok mentek és nem volt az utolsó húsz esztendőben egyetlen, hatalmon levő államférfi, ki a magyar tanár szolgálatait meg tudta volna becsülni.
Ha egy-egy hang emelkedett a tanárok és ezzel a magyar kultúra érdekei mellett a képviselőházban – államférfiaink a folyosóra meg a buffetbe menekültek, s akit a kötelesség a bársonyszékbe ragasztott, álmélkodó arcot vágott, hogy miféle csodabogarakat beszél össze az a t. ellenzéki barátja. Ez érthetetlen volt a mi államférfiaink előtt, hisz az ellenzék egyáltalán semmi hasznát sem vehette választásnál a tanároknak.
Művelt államban példátlan, egy testület hivatásának, a társadalom és az állam nagy gépezetében való szerepének oly nagy mértékű nem ismerése, aminőt ez országban évek hosszú sora óta tapasztalunk a tanárokat illetőleg. Nem elég, hogy nem biztosítja nekik a tisztességes megélhetést, hogy anyagi gondoktól nem teszi, szolgálhassa az állam és a társadalom érdekeit, még meg is alázzák, nevetségessé teszik a szűkebb látókörű emberek szemében; kedvét szegik, elkeserítik igaztalan rangosztályozással, erkölcsi sztrájkra kényszerítik, nem rossz akaratból, ó nem, hanem végzetes tudatlanságból.
Hát legyen már vége a dilettáns közoktatási politikának. Elég volt a gyámoltalanságból, a fej nélkül való ide-oda kapkodásból, a bohózatos reformokból, tessék már egyszer megérteni, hogy nagy nemzeti feladatoknak egész tömege vár megoldásra s azoknak, kik e feladatok magaslatára nem tudnak emelkedni – mint kifogástalan gavalléroktól el is várható – hazafiúi kötelességük, hogy félreálljanak az útból.
Huszonöt esztendei kultúrpolitikának mi az eredménye? Ím: egy vérig elkeseredett tanári és tanítói testület. Egy számban és intelligenciában tekintélyes testület, mely követeli a kenyeret, követeli erkölcsi sérelmének orvoslását, különben…
Különben… Hát idáig jutottunk?
Ezeket az embereket ki kell elégíteni. Ezeket a férfiakat meg kell békíteni. Itt nincs alkunak, hímezésnek-hámozásnak helye. Gyermekeink, a jövő Magyarország nevében, érdekében követeljük a magyar társaság nyugalmának helyreállítását.
A holnapi kongresszusra fölsereglett tanárokhoz kevés szavunk van. Komoly, meglett férfiak, tudják mit cselekszenek. Szeretjük hinni, hogy holnapi kongresszusunknak komoly, férfias, higgadt lészen a lefolyása. Egy nyugodt hangú tiltakozás többet ér a szenvedélyes kifakadásoknál, bármennyire jogosultak legyenek is e kifakadások. A közvélemény rokonszenvét már megnyerték, vigyázzanak, el ne veszítsék!
B. E.
Forrás: B. E.: Tanárok forradalma. = Magyar Hirlap 3 (1893) No. 8. (jan. 8) pp. 17–18.
