Közismert a könyvnek mint jelképnek a permanenciája a művészetben. Hadvezérek bölcsességét, tudósok tudását, mártíromságra készülő szent férfiak hitét, Vénusszá átköltött ledér nők előkelőségét jórészt könyvvel fejezték ki a régi festők. Elég volt egy tekintélyes fóliánst vagy gyűszűnyi kötetecskét kézbe adni, hogy az erény a képen minden kétséget kizárólag megmutatkozzék.
A könyvnek ez a külső varázslata megszűnt ugyan, de mint népek és országok művelődési színvonalának a mutatója áll szilárdan, szimbólum-ereje alig csökken. Ezekben a napokban ismét a könyvre terelődött nálunk az országos figyelem. A lapok megírták, a rádió bemondta, a tévében is láthattuk: december elsején nyílt meg a könyv tíznapos ünnepe.
A sajtó rendelkezésére bocsátott adatok sokasága bizonyítja hazai könyvkiadásunk látványos fejlődését: huszonöt évvel ezelőtt például mindössze három állami könyvkiadó volt az országban, ma számuk huszonnégy. 1949—1971 között 153 007 könyv jelent meg, csaknem másfél milliárdos példányszámban; ebből 10 273 könyvet ötvenmillió példányban magyar, német, illetve szerb, ukrán és jiddis nyelven adtak ki. De talán a legbeszédesebb adat mégis a következő: 1971-ben Romániában tizenháromszor annyi könyvet vásároltak, mint 1951-ben! Ahol mennyiséggel van dolgunk, ott óhatatlanul felmerül a minőségi szelektálás kritériumának az igénye. De ebben az esetben kinek áll keze ügyében eszköz vagy módszer, amelyikkel megmondhatná, hány kellett és hány nem kellett a másfél milliárdból? Csak egy a biztos: jó könyvek mellett bőven akad olyan is, amelyikre kár volt pazarolni előbb a tintát, utóbb a nyomdafestéket. Egy könyvkultúra dinamikáját pontosan ki tudják mutatni a számok, a könyvek belső értékét, a lapjaink között rejlő csodát – soha.
A viszonylagos kiválasztás és megmérés dolga itt is az időé. S az idő szerencsére nagyvonalú. Egyetlenegy igaz könyvért elnézi ezer más, kevésbé igaz ágálását.
Ha megkérdezné most valaki tőlem, mit kívánok az elkövetkező negyedszázadra könyvesember kollégáimnak, magamnak, azt mondanám: kívánom, hogy az ország minden írni, olvasni tudó polgára találjon az ezután kiadandó könyvek között legalább egyet, amelyet olyan hittel tartson a kezében, mint azok a hősök a reneszánsz vásznakon. Vagyis, hogy mindenkinek legyen legalább egy kedvenc könyve. Amelyik nem elandalítja, szórakoztatja, hanem ellenkezőleg, nem hagyja nyugton. Kényszeríti, hogy újra és újra szembenézzen önmagával és lehetőségeivel, hogy értelmesnek, tehát bonyolultnak, ellentmondásosnak lássa a világot. Egyszóval az lenne jó, ha az elmúlt huszonöt év tapasztalataiból okulva, mindnyájan, akiknek közünk van a könyv születéséhez, a költő kérdésére: „Ment-e a könyveik által a világ elébb?” – így felelhetnénk: Ment. Minden bizonnyal ment.

Megjelent A Hét III. évfolyama 49. számában, 1972. december 8-án.