Néhány nappal ezelőtt Ágoston Hugó körlevelet küldött, melyben az firtatta, mit gondolunk a Capitolium megtámadásáról. Erre írtam válaszként az alábbiakat.

A legutóbbi amerikai események kapcsán nagy szomorúságot érzek. Számomra Trump egy konok, erőszakos ember, a vadkapitalizmus, a paroxisztikus mohóság emblémája valósággal, és idegileg belefáradtam, hogy körülöttem készülő diktátorok tombolnak, a tömeg pedig tapsol nekik. Amerikából nem néztem ki mindezt, de azt hiszem, egyre többen vannak azok, akik élvezik a diliseket, és remekül szórakoznak az agresszió hangos és kompakt őrjöngésén, ha éppen részt nem vesznek benne, bár ezzel tulajdonképpen részt is vesznek.
Megértük és megérjük naponta, hogy bármit meg lehet tenni, és senki nem tehet a bármi ellen semmit; hogy ájtatos jámborok locsognak a háláról, a tisztességről, művészetről, kereszténységről és más további erényekről és jelenségekről, és kedvtelve nézegetik, ahogy szeretett Vezérük a karával egyetemben sorra áthágja őket, sőt, inkább szurkolnak neki és a kamarillának. A művészeket akkor szeretik, ha kispolgárok, a papokat, ha pártkatonák. Melegek rajonganak azokért, akik legszívesebben karóba húznák őket.
Világjelenség ez, és visszafordíthatatlannak tűnik. És egyre nehezebb meggyőznöm magam, hogy hiszen éppen ez a feladatom, íróként és újságíróként vissza kellene fordítanom a visszafordíthatatlant, vagy megpróbálnom legalább. De hát próbálom azért, csak másféle hittel.