Azt kérdezte tőlem egy nyugat-európai kolléga, hogy vajon én is csalódtam-e Európában? Ó, nem, mondtam. Hát ez igazán érdekes, mondta ő, mert a többség csalódott. Bizony, mondtam én szelíden, mert olyasmit is olvastam, hogy Európa meghalt, netán éppen Boszniában, de általában haldokol. Az ilyen híreknek éppoly kevéssé adok hitelt, mintha saját halálhíremet olvasnám az újságban. Ha tehát az a kérdés, hogy miért nem csalódtam, akkor rögtön megkérdem: mihez képest?
Ahhoz képest, amilyen Európa életem különböző periódusaiban, mondjuk 1938-ban, 1944-ben, 1945-ben, 1948-ban, 1956-ban, 1968-ban, 1981-ben volt? Ahhoz képest félszigetünk mai status quója nem csalódást keltő. Nem élünk háborúban vagy világháborús szorongásban, az erőszakos halál esélye, személyes fenyegetettségünk a korábbinak töredékére csökkent. Magyar útlevelemmel Európa-szerte közlekedhetem pecsétes engedélyek nélkül. Demokratikus ambíciójú jogállamban élek, ahol szabadon közölhetem írásaimat, és szavazatommal leválthatom a kormányomat, ha elégedetlen vagyok vele. A helyi pénz mindinkább emlékeztet a valódi pénzre, bármit vásárolhatok érte. Szövegeimet külön engedély nélkül bárhova elküldhetem, falusi házamban is össze vagyok kötve a világ tetszőleges pontjain élő kortársaimmal, és ebben a hatóságoknak eszükbe sem jut engem megakadályozni. Dolgozhatom, jöhetek, mehetek, ez nem semmi. Mindez a nyolcvanas években kérdéses volt. Nincs okom a huszadik századnak épp a kilencvenes éveivel elégedetlenkedni.
Ahhoz képest, hogy miket írtam én magam Európáról? Ahhoz képest sem. Vagy ahhoz képest, hogy mit írtak mások? Ha az illúziókergetők csalódnak, ez az ő ügyük. Európa mint ideológia nem tudja elkerülni az ideológiák gyorsuló avulásának sorsát. Néhány évnél tovább nem lehet ugyanazokat a szavakat, neveket ismételni, mert unalmassá válnak. A szóval együtt tehát a fogalom is kimegy a divatból.
Európa nem utópia, hanem történelem és nyitott dráma, amelynek jövője önmagától függ. A hidegháború éveiben Európa szuverenitása korlátozottabb volt, a nyugati részé önként, a keleti részé nem önként. A szovjet birodalom felbomlása és a kelet-európai nemzetek szuverenitásának helyreállása Európa autonómiáját növelte, és az európaiakat korlátozatlanul illetékessé tette saját ügyeikben.
A szuperhatalmi gyámság korszakának vége, tanuljuk a nagykorúságot és a vele járó felelősséget. Ideje, mert visszatekintve: századunk európai politikája, tévedések, mulasztások és felelőtlenségek halmazának tűnik fel, nem említve az emberiségellenes bűnöket.
Ha Európa nem a megszépített és kimazsolázott történelmet jelenti, ha nemcsak az értelmes alkotást, de az értelmetlen pusztítást is, tehát mindazt, ami megtörtént, a teljes hagyományt, büszkeséget és bűntudatot, mindazt, amink van és ami vagyunk, ha Európa nemcsak az Európai Unió intézményét, és nemcsak a földrész jövőjéről kialakított terveket jelenti, hanem a folytonos meglepetésekkel szolgáló alakulást, amelyben nagyszerű és utálatos alakok nagy sokaságban kavarognak a színpadon, ha tehát Európa inkább regény, mint álom (és persze a regénynek része az álom), akkor megint csak indokolatlan volna átadnom magamat a csalódás hangulatának, mert a regény, bevallom, érdekes.
Tele van kihívással, és az egész nem érne semmit, ha könnyű lenne előre kitalálnom a folytatást.
Európa akkor lett gyakorlati terv, és akkor jött divatba, amikor már nyakunkon a globális valóság, amikor már a Világ készül, és amikor józan kultúraközi cél lett a földi bioszféra, és rajta az emberiség, életben tartása. Mindenesetre kis Európánk integrációja megy a maga útján feltartóztathatatlanul, nem csupán a kormányzatok megállapodása, hanem az európai polgárok találkozásai, cseréi által.
Egymásba nyíló társadalmak, médiumok, piacok végzik a maguk munkáját, akár beszélnek róla, akár nem. Csinálják Európát, és ez olyan látványos, hogy akár mellőzhető is a sok beszéd a tárgyról. A szomszédság, ha nincsen mesterségesen kettévágva, összekapcsolódik. A tényleges együttműködés kialakítja a közös intézményeket, és a tapasztalati bizalom megszüli a formális szerződéseket.
Kihívásait szemlélve – az öreg kontinens fiatal. Vagy éppen meggondolatlan és amatőr, ami a balkáni konfliktusok értelmezésében és kezelésében megmutatkozott. Tanácstalan, hogy meddig érjen? Hol a határa a régi vasfüggöny és a Csendes-óceán között?
Annyi biztos, hogy nő, márpedig a növésben lévő szervezet fiatalnak mondható. Szomszédos kontinensek és kultúrák környezetében látnunk magunkat bonyolultabb és rugalmasabb tudatot igényel az európai személyiségtől, amelynek házunktól a nagyvilágig sok szintje van, és amely a megértés kalandjában nem ismer határokat maga előtt.
Mivelhogy felelősek vagyunk saját történelmünkért, mivelhogy a politikai cselekvéseket ideológiai hullámmozgások befolyásolják, e hullámok pedig analóg gondolatmenetek egyidejű és gyakori fölmerüléséből származnak, a dolgok alakulása szempontjából részben meghatározó, hogy néhány száz értelmiségi mit gondol Európáról. Temeti-e, vagy paradox esélyt lát benne?
Gyanítom, hogy azok hajlanak leginkább a csalódásra, akik egész kellemesen megvoltak Nyugat-Európa atomernyő-védte intimitásában, és aggasztónak érzik az új horizont határtalanságát, a kölcsönös függőséget kiszámíthatatlan alanyokkal. Mert szép ugyan az autonómia, de a színpadra fellépő lázas dilettánsok autonómiája hátborzongató.
Mivelhogy mi Európa másik felében lakunk, Nyugat- Ázsiában, ahogy Metternich gróf nyomán sokan gondolták, hajlok arra, hogy az apokaliptikus jóslatokat a barbárok várható jöveteléről, polgárháborúkról, menekülthullámokról, maffiákról, terroristákról, ha nem is alaptalannak, de romantikusan stilizáltnak tartsam, és inkább magyarázzam a képzelődők szorongás- és szenzációszükségletével, mint a tényleges kelet-európai viszonyokkal.
A társadalmak tanuló kísérletezése nem érdektelenebb, mint a véres freskók. A Kaukázus és Bosznia két kivétel, nem járványok gócai. A soviniszta beszédmód sikere is múló jellegű, megízlelték, látják, hova vezet, mind kevésbé ígér sikert. Az a szemlélet, amelyet a magyar polgárok zöme helybenhagy, gúnyosan fogadja a diadalmaskodást és a siránkozást, számot vet minden emberi felemássággal, és nem sértődik meg ettől. Európai realizmusnak nevezném.
Megjelent A Hét XXVI. évfolyama 3. számában, 1995. január 20-án.