Az internetes Ki kicsoda érthetetlenül szűkszavú, magam kapásból többet tudnék mondani róla, persze inkább a szívemmel. Hát még a mentora, Cseke Gábor!
Én itt most a Gábor cikke fölött csak azért szólalok meg, hogy csendesen zseniális barátunknak hálás köszönetet mondjak. Mert ez a nagy, immár – a változatlan korkülönbség ellenére – nem túl fiatal művész, a távoli Québecben postafordulóval vállalta, hogy logót, logókat készít az Új Héthez. Most valahogy ügyesen mind el kell helyeznünk őket „a lapban”. A többiekkel, egykoriakkal, frissebbekkel és a jövőbeliekkel együtt…
Péter drága, te gondolkodó művésze a látványnak, mindnyájan a „véletlenek kollázsai” vagyunk, mint megállapítod, és velünk is kíméletlen az entrópia – de amíg a művészet(ed) él, nagy bajunk nem lehet. Á. H.
Cseke Gábor: Fotóban grafikus, grafikában fotós
A képen látható derék, jó kötésű fickó az én Péter barátom. Röviden: PP. Jól érzi magát virágzó meggyfái alatt, a quebeci Vaudreuil-Dorion-ban, ahol több köztes élet-állomás (Svájc, Kanada, Tunisz, ismét Kanada) megtapasztalása után megállapodott.
A kép az ezredforduló tájékán készült, abban az időben, amikor PP – ahogyan Pusztai Péter fotóst és grafikust egymás között az általa szívesen használt rövidítéssel nevezzük – azt találta írni nekem 2008 végén a távoli tengerentúlról, hogy a neves, mértékadó amerikai B&W fotómagazin több mint 4 ezer fotóból az ő két fotóját is díjra érdemesítette. Ettől aztán nekem azonnal nevetségesen közhelyes gondolataim támadtak, mint pl.: hiába, a jó fotós mindig jó fotós marad, s a jó fotó mindig jó fotó…
De eszembe ötlött egyéb is. Pontosabban azok az évek, amikor szárazajtai Pusztai Péter fiatalon, diákként a kezem alatt inaskodott a bukaresti magyar ifjúsági lapnál, az Ifjúmunkásnál. Ott vált hétpróbás grafikussá és mindenre érzékeny fotóművésszé.
Nem lepett meg hát az a levele sem, amit pár hónappal később vehettem kézhez:
„Fiatalkori mentorom voltál a fényképezésben. Közeledik a kiállításom megnyitója (jan. 10.), és úgy érzem, nem hagyhatom ki jelenléted a megnyitó alkalmából. Ha lehetne, írj egy féloldalnyi értékelést az általad ismert munkáimról. A megnyitás alkalmából a szöveg elhangzik magyarul, franciául és angolul…”
A legtisztább az lenne, ha az ember ilyen esetben repülőre pattanna, s a kérdéses napon megérkezne a kérdéses galériába, ott előhúzná a lájbizsebéből a négyrét hajtogatott papirost, s zengő bariton hangon felolvasná az általa összehordott méltatást. De hát ilyesmi csak a filmekben látható, hogy a világ egyik végén megszületik az Idea, majd snitt, s már repül is az égen egy böhöm-nagy Boeing, s a következő pillanatban az ipse már a túlsó féltekén lépked, ügyes kis kézitáskát lóbálva, mintha csak a harmadik utcáig utazott volna.
Szerencsémre, rábukkantam a művésznek egy, a múlt század kilencvenes éveiben keltezett műhelyvallomására (a Romániai Magyar Szó hétvégi irodalmi-művészeti mellékletében), amely valósággal tálcán kínálta számomra a megoldást. Olvassunk hát bele…
Pusztai Péter: Egynapos szobrok
„A Genfi tó partján ődöngtem, amikor hirtelen görkorcsolyán elsuhant egy szép leány, elég summásan öltözve. Gyorsan több felvételt készítettem róla, amit észrevett, s hozzám jött fizetséget követelve, amin természetesen elcsodálkoztam, mert addig nem gondoltam, hogy a külsőnk, amivel utcán, köztereken megjelenünk, magántulajdon.
Azt hiszem, ezek voltak az utolsó paparazzi felvételeim, s elhatároztam, hogy rajzolok magamnak modelleket, amilyeneket én elképzelek és ráadásul ingyen. De túl az anekdotán, a 70-es években megbízást kaptam Örkény István Egyperces novellák román nyelvű kiadása borítólapjának megtervezésére. Úgy képzeltem el, hogy ehhez pillanatfelvételt készítek, megrövidítve az egy percet. Elég sötét padlásszobám mosdókagylójába szeretkező férfit és nőt ábrázoló sziluettrajzot tettem, egyéb kacattal, majd megeresztettem a vízcsapot. (Ha jól emlékszem, a megvilágítási időből majdnem egy perc lett a silány fényviszonyok miatt.)
A rajzos fényképezés ötlete jónak mutatkozott, aztán készítettem még egypár munkát, amelyeket alkalomadtán itt-ott kiállítottam. De volt egy nagy bajuk: semmilyen műfajba nem lehetett „besorolni” őket. Egynapos rajzszobrok további kísérletezését abbahagytam, s most huszonöt év elmúltával a gondolatot újra elővettem és úgy találtam, érdemes lenne, ha azóta kissé feljavult fotótechnikámmal egy sorozatot készítenék a rajz és fénykép külön-külön nyelvezetének betartásával, egy födél alá hozva mindkét passziómat.
Sok fotóművész munkájában nem találom az előre tervezett művet, a döntő pillanat „elkapását” pedig gőgös dogmának tartom. Inkább hiszek Ansel Adams szerény előrelátásában a Zone System segítségével, vagy Irwing Penn sátoros portréiban.
Nem véletlen, hogy fényképezéskor majdnem kivétel nélkül régi objektíveket használok, amelyeknek van múltjuk és memóriájuk, s azt remélem, nem csak azok a képek jelennek meg az előhívott lemezen, amit én csinálok, hanem azok is, amelyeket azelőtt fényképeztek, és a múlt virtuális képei átszövik a mostaniakat, rendezetlenül összefolyva. (E rögeszme eredményeképpen már százával hevernek fiókjaimban a különböző anasztigmátok, Cook-lencsék, apokromatikusak, konvertibilisek a fényképezés minden évtizedéből.)
A képek szemantikai feldolgozását inkább a szakértőkre bíznám, mert attól tartok, hogy tévútra vezetném a nézőt. Annyit elmondhatok, hogy a rajzok a tárgyak sugallatára készültek, bár nem hiszek para-normalitásukban, de hiszek misztikus viselkedésükben.
Így például nem csoda, hogy néhanapján, ha levesszük a karóránkat, meglepődve konstatáljuk, hogy alatta jókora harapás van, de végül belátjuk: így normális, mert normálisak a diktatúrákban született esztétikák is, csak jelrendszerüket kell a nézőnek kivizsgálnia.
Vannak rendezett és rendezetlen véletlenek. Rajzaim a rendezett véletlenek halmaza. Jómagam pedig a rendezetlen véletlenek kollázsa vagyok, szüleim egyesüléséből. Ez a rendje a dialektikus szürrealizmusnak.”
E meglepően jó önismeretről tanúskodó vallomás segített nekem végül, megfogalmazni mindazt, amit Pusztai Péterről barátként, kortársként egy tárlat vendégeinek elmondhattam. Ez a szövegem, úgy érzem, azóta is dióhéjba zsugorított jellemzése mindannak, amit PP-ről érdemes elmondani, ami őt és az ő fotográfiai és grafikusi munkásságának szimbiózisát jellemzi.
Cseke Gábor: Fotóban grafikus, grafikában fotós, 2008
„Pusztai Péter / Peter Pusztai olyan, mint az univerzális váltópénz: bármely kézhez otthonosan simul. Akárha onnan nőtt volna ki.
Képeit nézve örökké azt hittem, azok eleve adottak, s a látvány valóságát tulajdonképpen neki köszönhetjük.
Fotóit mintha jó előre megtervezné, komponálná, grafikáihoz viszont nem átall kész formákat elsajátítani. Ideális csempész: ide is, oda is viszi, ami érték és kelendő.
Üzletember is, mert rákényszerül, hogy fontban, dollárban, márkában, euróban számoljon, az árfolyamok alakulását lesve; igazából mégis nagylelkű bohém, aki gyémántjaiért csak kristály-áron állítja ki a számlát.
Nagyon mélyről indult és nagyon magasra jutott. A poklokat, a szenvedéseket gyermekkora emlékei őrzik, a kibontakozást és a befutást a menekülése biztosította: többezer kilométerre távolodott szülőhelyétől, közelebb kerülni önmagához.
Egy ceruzával tört ki a falusi nélkülözésből, és született tehetségével meghódította a várost. Majd a nagyvárost, és tovább, a soros világvárosokat.
Zseniálisan grafikázik, de boldogan szűri össze a levet a fotográfiával (őszerinte ez a dialektikus szürrealizmus). A fotó a kincsesbánya, a grafika maga a szabadság. Csoda, hogy nem tudja, melyik oldalra álljon? Ha lehorgonyozna valahol, mindent elveszítene. Így, szűntelen mozgásban, ma is minden az övé: a rácsodálkozó felfedezés, az első éjszaka joga (ius primae noctis), majd az azt követő gyötrődés, pedig a képek mintha készen, védtelen ártatlanságban jönnének világra.
Egy biztos: sose hazudnak.”
*
2008 végén újabb levelet kaptam PP-től, amelyben újabb örvendetes hírt közölt velem: „Értesítést kaptam arról (meglepetésemre), hogy nemsokára a magyar kultúra gálanapján átadják az Egyetemes Kultúra Lovagja címet. Állítólag Habsburg Ottó után én vagyok a harmadik jelölt. (Látod, Gábor, addig furakodtam, amíg lemondott királyok közelébe kerültem. Pedig apámnak nemhogy lova, de még szamara sem volt…”)
Megtudtam továbbá, hogy egy civil szervezet kezdeményezésére a Magyar Kultúra Napján adják át Budapesten a Magyar Kultúra Lovagja elismerést azoknak a hazai és határon túli személyiségeknek, akiket a magyar és az egyetemes kultúra ápolása, fejlesztése terén huzamos időn át kifejtett önzetlen, lovagias tevékenységük elismeréseképpen társadalmi szervezetek, önkormányzatok, civil közösségek jelöltek a címre. A Montreal mellett élő, 1947-ben született Pusztai Péter grafikus, fotóművész 2009. január 22-én vehette át az Egyetemes Kultúra Lovagja címet képzőművészeti tevékenységéért Budapesten, a Parlament kupolatermében. A jelzett rendezvény honlapjá a következő felvezetést olvashattam PP ún. lovagias tetteiről:
„A Bethlen Gábor Irodalmi Kör tagja. Az erdélyi származású festőművész számos könyv illusztrátora, a bukaresti Ifjúmunkás lap grafikai majd művészeti szerkesztője volt. A romániai Ábécés könyv illusztrátora. Svájcban a genfi Edito-Service lap belső munkatársa. A Belgiumi Szépművészeti Akadémia tagja. Huszonöt éve telepedett le Kanadában. A rendszerváltást követően szülőfaluja neves személyisége szobrának létesítését és templomának felújítását támogatta. Fényképészeti munkásságáért több szakmai elismerésben részesült. Az erdélyi falurombolás elleni világhírű plakát alkotója, a magyar művelődés hagyományainak ápolója és támogatója.”
*
És amikor már-már azt hittem, hogy magam is minden elmondhatót elmondtam már róla és minden további dicséret erősen kultuszgyanús, rábukkantam egy 1990-ből származó jegyzetemre, amely a rendszerváltás előtt magát »kint felejtő« PP visszatérését vezette be a romániai köztudatba.
Cseke Gábor: Pusztai Péter régi-új munkáiról
A művésznek itthon is a munka volt a lételeme – szinte megállás nélkül fotózott, rajzolt, s e kettőből valami furcsa, utánozhatatlan egyveleget kombinált – megteremtett magának egy fantáziavilágot, hála a rengeteg tudományos-fantasztikus írásnak, amelyek illusztrálása lassan-lassan belső szükségletté vált nála; olyannyira, hogy amikor megtelepedik Svájcban (1982), e műfaj jelenti számára a zökkenőmentes váltás lehetőségét.
(„Huszonkét tudományos-fantasztikus könyvhöz készítek elsőoldalas illusztrációt, ami frankban nem nagy üzlet, de nem is akarom abban mérni a jelentőségét, hiszen a fontos az: nem estem messze az otthoni foglalatosságomtól. A különbség csak a mennyiség. Sajnos, nem tudom fotókombinációmmal megközelíteni a témáim, mert a fotómodellek többe kerülnek magánál a fizetségnél. Így megelégszem a rajztudományommal” – írja 1983 májusában.)
… Majd jön a párizsi Nathan kiadó rendelése 22 kötetes gyermek-enciklopédia illusztrálására…
… Kanadai szerződés ábécéskönyvre…
… Reklámgrafika…
…Rajzfilmek…
…Videó…
Európa után az amerikai kontinens „szabadsága”, amely Pusztai esetében megint csak a megszakítatlan munkát jelenti.
(„Nem hiszem, hogy tíz otthoni év alatt annyit termeltünk volna, mint itt 11 hónap alatt… Észre se vesszük, hogyan telik el a tíz-tizenkét óra munkával a műteremben” – üzeni 1985-ben, immár Montrealból.)
Nem tudom: be lehet-e majd egyáltalán gyűjteni mindazt, ami az ő kézjegyét viseli, összetéveszthetetlen stílusában és tehetségének jegyében fogant, meg lehet-e fejteni azt az álomvilágot, mely képteremtését eredezteti? Úgy érzem magam előtte, mint a természeti jelenségekkel: tudok róla valamit, de az egész beláthatatlan talány marad. (A Hét, 1990. július 12.)