A külhoni és anyaországi magyarok között semmiféle nézeteltérés nincs abban, hogy a pluralizmust tartjuk kívánatosnak és az autokrácia az, amit elutasítunk.
Önök itthon vannak lakóhelyükön, és otthon vannak a nemzeti közösségben: a kettős identitásnak ez a valósága, s Önök ebben a valóságban élnek.
Végső soron csak a közösség adhat értelmezési keretet életünknek. Sokan jelezték nekem, hogy a magyar állampolgárságot nem úgy fogják fel elsősorban, mint jogot arra, hogy beszálljanak a lélekölő magyarországi politikai csatározásokba, vagy hogy könnyebbé váljék az áttelepedés, hanem azért, mert a magyarsághoz tartozás érzelmi értéke felbecsülhetetlen, azaz második eszmei otthont is szerettek volna.
Az európai értékrend és korrupcióellenesség jelszavával összefogott Egységben Magyarországért szövetség nevében megerősítem: a magyar igazolvány és kettős állampolgárság érintetlen marad, s nem csak azért, mert ezek immáron szerzett jogok, és mi tiszteletben tartjuk őket, hanem elsősorban azért, mert értjük a jelentőségét a külhoni magyarok számára, a kettős kötödés valóságát. Ugyanakkor a magam részéről kezdeményezni fogom a magyar igazolványhoz kapcsolódó, oktatási, kulturális, intézményhasználati kedvezmények körének bővítését.
Ám azt se feledjük, hogy azokat, akik támogatták a magyar igazolványon túlmutató kettős állampolgárságot, nem csupán az önzetlenség vagy a külhoni magyarok érzelmi igényeinek kielégítése motiválta – meglehet az is; de nem kizárólag az. 2004 után nem volt titok, hogy a külhoniak – az egyébként sikertelen – népszavazás utáni teljes mértékben érthető kétségbeesésére politikát lehet építeni. Csak az nem látszott világosan, hogy a szavazóurnák megjelenése a politikai horizonton milyen romboló következményekkel jár majd, éppen a külhoni magyarok közösségeiben, emellett éket ver majd magyar és magyar, anyaországi és határon túli közösségek közé.
A szavazatszerzés reményében a magyar ideológiai megosztottság, a kíméletlen pártharcok, az ideológia exportcikké váltak. A gazdasági befektetések és támogatások a klientúra-építésnek rendelődnek alá, terjedt a mutyizás, a politikusoknak pedig kedves időtöltésévé vált Erdélybe utazni, emlékeztető oltások beadásának szándékával. A magyarországi politikának borzalmas következménye lett a külhoni magyarok szembefordítása egymással és a korrupció felerősödése.
Szeretném azt mondani, hogy ennek azonnal véget fogunk vetni, de tudom, hogy a külhoni közélet és közvélemény pacifikálása nem kizárólag az én szándékaimon múlik. Magam részéről azt tudom ígérni, hogy tisztességes politizálással a külhoniak elismerését szeretném kivívni, támogatásomért cserébe nem kérek sem szavazatokat, sem kritikátlan követőket. Tisztelni fogom az enyémtől eltérő véleményeket, korrupciómentesen és politikamentesen fogom támogatni az erdélyi magyarság törekvéseit. Ezeréves történelmünk, hazafias és keresztény meggyőződésem, konzervatív, jobboldali, jogállami és demokratikus politikai hitvallásom, családom Erdélyhez kötődése egyaránt garancia arra, hogy akkor is szeressem az erdélyi magyarságot, székely testvéreimet, ha nem ránk szavaznak.
A tisztességes politizálásnak számos mércéje van, de a külhoniak magyarországi támogatásának módjában azonnal lemérhető lesz. Kiindulásképpen leszögezem, hogy a külhoni magyarság folyamatos anyagi támogatása továbbra is megmarad.
Elismerem – nem kisebbítve politikai ellenfeleim érdemeit –, hogy ezen a téren sok minden történt az elmúlt években, sőt évtizedekben. A kulturális örökségünk részeit képező épületek felújítása, az iskolák támogatása, a Sapientia egyetem létrehozása és működtetése, a beiskolázási támogatás csak néhány példa a sok közül. Ezek a támogatások többnyire a külhoni magyarok közösségeit szolgálják, még ha az örömbe időnként némi üröm is vegyül, amikor szemmel láthatóan néha inkább mégis azokat gazdagítják, akik elosztják a támogatásokat, és nem azokat, akik kapják. A nemzet ügye azonban egy és ugyanaz, a közös magyar otthonunkban és kinek-kinek a születési, tartózkodási helyén, azaz Önöknek itthon, nekünk ugyanazok az elvárásaink. Ahogy Magyarországon is azzal az igénnyel lépek fel, hogy a közpénzek elköltésének átláthatónak, ellenőrizhetőnek, nyilvánosnak kell lennie, nem lehet másképpen a külhoni magyarok esetében sem. 1848 óta igyekszünk magunk mögött hagyni a feudális világot és átlépni a polgári demokráciába – a nemzet-egyesítésnek ebben ez újfajta felfogásában minden bizonnyal partnerek leszünk. A korrupció felszámolása közös nemzeti ügyünk.
A magyar–magyar kapcsolatok javítása mellett célunk a magyar–román kapcsolatokban történő előrelépés és együttműködés is. A többségi társadalommal, annak döntéshozóival együtt kell tehát működnünk a külhoni magyarok életkörülményeinek javításában és érdekeik érvényesítésében. Azt üzenem tehát a lakóhely szerinti többségi társadalomnak, hogy részünkről készek vagyunk a két nép békés együttműködését fejleszteni, közös jövőnket együtt építeni, közös hazánkat, Európát együtt megvédeni a ránk leselkedő veszélyektől: a háborútól, a klímakatasztrófától, az előítéletektől és gyűlölködéstől, a populizmustól, korrupciótól, és a zsarnokságtól.
Magyarország és Románia viszonya az elmúlt évtizedekben mondhatni megfordult: a nemzetközi térben Románia az EU és a NATO erős államainak egyik legfontosabb szövetségese lett, és ez a szövetség a mostani, közvetlen szomszédságunkban dúló embertelen, rettenetes háború során még jobban felértékelődött, míg Magyarország szünet nélkül harcolt az EU-val, elárulta szövetségeseit, és mára szinte teljesen elszigetelődött. Pedig – ismereteim szerint – a pávatánc nem tartozik nemzeti erényeink közé. Románia a korrupcióellenes küzdelem európai élharcosa lett, Magyarország pedig az Unió Bulgáriával holtversenyben legszegényebb és legkorruptabb állama. A határmenti településeinkről egyre többen járnak át dolgozni Romániába a jobb bérek miatt, az egy főre eső fogyasztás pedig ma Romániában 25 százalékkal meghaladja a magyarországi szintet.
Mi egyszerre örülünk a román helyzet javulásának és szégyenkezünk saját korrupt politikusaink miatt, a nemzet megmaradásának érdekében kiemelt fontosságúnak ítéljük a jogos nemzeti büszkeségünk visszaszerzését és azt, hogy ne kelljen elhagynia hazánkat azoknak, akik egy szabad, európai és emelkedő országban kívánják felnevelni gyermekeiket.
A magyar nemzet elárulásának tekintem azt, ha országunk vezetése bűnöző migránsokat telepít be hazánkba, körözött bűnözőket bújtat, magyar pénzből kínai egyetemet és kínai vasutat épít, és fél felszólalni az úz-völgyi sírrongálások ellen, csak azért, mert azt putyinista huligánok követték el. Hazánk elárulásának tartom a kárpátaljai magyarság európai integrációjának és NATO-védelmének folyamatos akadályozását, vagy a gázcsap elzárását előlük a téli hidegre készülve, Putyin parancsára. Mindezzel szemben nekünk nyíltan és határozottan tiltakoznunk kell egy szuverén nemzet szabadságának kíméletlen eltiprása ellen, és mindenben támogatnunk kell az Európai Uniót és a NATO-t, akik egyedül képesek ukrajnai magyar testvéreinknek biztonságot és segítséget nyújtani.
A nemzetközi térben Magyarországnak vissza kell szereznie korábbi tekintélyét és nemzeti érdek a Romániával való együttműködés is, hiszen ez csak javíthat a külhoni magyarok helyzetén. Sok közös célja volt és van Magyarországnak és Romániának. Fontossági sorrend és a teljesség igénye nélkül: a víztisztasági, általában véve a környezetvédelmi együttműködés, autópályák összekötése, vasúti összeköttetés fejlesztése, román – magyar egyetemi programok indítása, a közös felsőoktatási programok bővítése, kishatárforgalom és határokon átnyúló gazdasági tevékenységek fejlesztése, a kisebbségekre és közigazgatási nyelvhasználatra vonatkozó törvények megvitatása, vagy éppen Románia schengeni határokon belülre kerülése, amit minden eszközzel érdemes támogatni. Nem állítom, hogy ezeken a területeken semmi nem történt az elmúlt évtizedben, de meggyőződésem, hogy lennének pragmatikus, a mindennapokat döntően befolyásoló napirendi pontjai azoknak a közös kormányüléseknek, melyeknek gyakorlata sajnálatos módon megszűnt.
A pragmatikus ügyek kezeléséhez képest viszont rengeteg időt töltünk egymás elleni hadakozással, a megosztottság fenntartásával, történelmi traumák ápolásával vagy a múlt jövőbe vetítésével. A fiatalabb nemzedékeknek azonban nem erre van igényük, ők természetesnek veszik azt, hogy itthon és otthon élnek, idegen számukra a befelé fordulás és a nosztalgia kultúrája. Erdélyről beszélve tisztában vagyunk azzal, hogy a különböző erdélyi, partiumi, székely, kolozsvári, dévai, csángó, bukaresti magyar közösségeknek más-más az igénye. Van, ahol az iskolába mosdó kellene, s van, ahol az egyetemi képzés sokszínűbbé, nemzetközivé tétele van napirenden. Vannak sajátos igényei a diaszpórában élőknek, Székelyföldnek, a határmentieknek, a román fővárosban élőknek, a nagyvárosiaknak és a falvakon lakóknak.
A transzilvanizmus, Erdély „erdélyiségének”, sajátos kulturális egységként való felfogásának nyelve, még a román nemzetiségűek számára is érthető, de közös célunk az, hogy differenciáltan, az itteni sajátosságok alapján megfogalmazott igényekhez igazodva segítsük a helyi közösségeket. S ezt a munkát együtt kell hogy elvégezzük, a helyi önkormányzatokkal, az egyházakkal, az autonóm civil szervezetekkel közösen. Itt máris vannak ragyogó példák, ezeket kell követnünk, szaporítanunk.
Tapasztalatból tudom ugyanis, hogy a demokrácia energiája a helyi, autonóm közösségek tetterejéből származik. A székely motívumokból és színekből álló címerrel büszkélkedő Hódmezővásárhely polgármestereként engem is közvetlenül érintett az önkormányzatok autonómiájának korlátozása és a helyi fejlesztéseket szinte ellehetetlenítő pénzügyi elvonások. Különösen érzékeny vagyok tehát a helyi autonómia szűkítésére – ezeket ugyanis a jövőben nem felszámolni, hanem erősíteni kell. Például azzal, hogy nem az anyaországi politikusok mondják meg, mire kérnek és mire fordítják a helyiek a támogatásunkat, nem az otthoniak mondják meg, melyik itthoni pártra kell szavazni, ki és miként képviselje az erdélyi magyarságot.
A demokráciát ugyanis a különböző álláspontok nyílt megvitatása tartja életben, az egyneműség, a beszűkülés és beszűkítés viszont halálra ítéli. Kulcsfontosságú, hogy a média szabadsága és sokszínűsége megmaradjon, hogy legyen tere az eltérő véleményeknek és a kritikának, mert a viták elfojtása, a teljes médiatér egyetlen fél politikai kiszolgálásába állítása a demokráciára leselkedő legnagyobb veszély. A politikatudósok szerint a modern liberális demokráciák alapja a pluralizmus, míg annak hiányát autokráciának nevezik. A külhoni és anyaországi magyarok között semmiféle nézeteltérés nincs abban, hogy a pluralizmust tartjuk kívánatosnak és az autokrácia az, amit elutasítunk. Emlékezzünk arra is, hogy 1848 demokratikus forradalmai, melyeket ma okkal nevezhetnénk liberálisnak, egyként szóltak a szólásszabadságról, a szabad sajtóról, a feudális kötöttségek felszámolásáról, az emberek egyenlőségéről. S ha már 1848-at említjük, így, március 15-ke táján, hadd jegyezzem meg, a „Mit kíván a magyar nemzet” kiáltványának 12. pontja, az „Unio” ma is aktuális, amennyiben az Erdéllyel való egyesülést értékalapú uniónak, az Európai Unió jogállami, demokratikus értékeinek mindannyiunkra történő kiterjesztéseként értelmezzük.
Talán tőlem, mint vallásomat már a rendszerváltás előtt is gyakorló embertől, aki rendszeresen vettem részt a csíksomlyói búcsún is, nem veszik zokon, ha arra az erdélyi hagyományra is felhívom a figyelmüket, amelyhez az egész modern világ erősen kötődik. „A hit Isten ajándéka”. Így zárul az 1568-as tordai országgyűlés vallásszabadságot törvénybe iktató határozata. A világon először itt mondatott ki, hogy az egyén vallása, hite, legbensőbb meggyőződése, az identitásunk része. Ez a határozat korlátokat szabott bármilyen királynak vagy hatalomnak, hogy megkísérelje azt erőszakkal megváltoztatni. A vallási türelem a későbbi évszázadokban az egyéni szabadság alapvetésévé vált.
A tordai országgyűlés által megfogalmazott tolerancia ma is a nemzeti büszkeségünk forrása, nemzeti megmaradásunk záloga. A nemzeti büszkeség ugyanis nem elhanyagolható szerepet játszik a nemzet megmaradásában – egy sikeres és érdemeire, eredményeire büszke nemzet képes még a hozzá csatlakozókat is szeretettel magába olvasztani, míg a folyton a történelem vesztes oldalán álló, elszegényedő, szellemi restség állapotába süllyedő nemzetek folyamatosan veszítik el tagjaikat és kultúrájukat, elnéptelenednek és beolvadnak.
Hét gyermek édesapjaként az anyagi jólétből és kényelemből, öt év után hazaköltöztem Amerikából szülővárosomba, Hódmezővásárhelyre, hogy gyermekeimet Magyarországon neveljem magyarnak, hogy ott hallgassák nagyszüleik meséit, ott tanulják meg a magyar költők legszebb verseit, magyarul olvassák irodalmunk nagyjait, ott kedveljék meg nemzetünk kedves ételeit, velem együtt járják be a magyar történelem helyszíneit a Békás-szorostól Kismartonig, Székelykevétől Nagyszombatig.
Ahogy egy sportág szurkolója azonosul saját csapatával, úgy feszül az én mellkasom is a büszkeségtől, amikor egy magyar tudósnak köszönheti a világ a modern védőoltásokat, amikor magyarok ezrei segítenek az ukrajnai menekülteken, vagy amikor magyar művészek kapnak rangos elismeréseket. De ugyanígy égeti az arcom a szégyen és a megaláztatás akkor, ha az egész Európai Unióban a mi kormányunk a legkorruptabb, nálunk halnak meg a legtöbben a járványban, és mi tartunk ki legtovább egy gyermekeket és atomerőműveket bombázó háborús bűnös mellett.
Miniszterelnök-jelöltként ezért a legfontosabbnak azt tartom, hogy adjuk vissza nemzetünknek a becsületét és az önbecsülését, lehessünk ismét büszkék magyarságunkra, ne kelljen többé elhagyni fiainknak Magyarországot, ha Európában akarnak élni, mert Európa jön Magyarországra, mert Erdély és Magyarország Uniója így valósul majd meg ismét, mindannyiunk közös Európájában, békében, jólétben és szabadságban.
Budapest, 2022. március 21.