Olyan országban, mint a mienk, ahol lendületesen fejlődik és megszilárdul az új rend, minden évforduló vagy megemlékezés jó alkalom nem csupán arra, hogy méltóképp lerójuk tiszteletünket e nép és e föld jeles egyéniségei előtt, hanem arra is, hogy kellőképpen hangsúlyozzunk egyes társadalmi és történelmi igazságokat, úgy ahogy az csak a szocializmusban lehetséges.
Romániában a románokkal együtt más nemzetiségű dolgozók is élnek: magyarok, németek, szerbek és mások, sok sok évszázada. Soraikból olyan egyéniségek emelkedtek ki, akik nem csupán nemzetiségüknek váltak becsületére, hanem akiknek politikai, gazdasági, társadalmi, művészeti, irodalmi és általában a művelődési életben elért eredményei egész hazánk közkincsévé váltak.
Az értékes hagyományoknak kijáró kegyelet annál inkább megilleti azokat, akik a szocialista kor előtt közvetlenül gyarapították népünk szellemi vagyonát. Nem 1848 tisztán látó szellemeire gondolok, mint amilyen Bălcescu, Bolliac, Roth, Avram Iancu, akiknek a népek szabadságáról vallott eszméi áttörték azokat a korlátokat, amelyeket a polgári feudális zsarnoki és egyeduralmi rendszerek az erőszak minden eszközével megpróbáltak fenntartani.
Csupán azokra a nagy alkotókra szeretnék emlékeztetni, akik mint Petőfi, Ady vagy Bartók ugyanezeket az eszméket szolgálva baráti szemmel nézték és művészetükkel támogatták a románok jogos szabadságtörekvéseit, azt a törekvésüket, hogy saját értékeik révén az európai művészet élvonalába emelkedjenek.
1919-ben, a Gyulafehérváron kikiáltott egyesülés után az egységes állam valamennyi polgárának együttműködése és az egyenlőségen alapuló testvériség tekintetében társadalmi és művelődési téren sürgősen megoldandó problémák merültek fel Erdélyben, az első években tisztázatlanabbul, később egyre körvonalazottabban. Lassú folyamat volt ez, amelyet kitartó erőfeszítéssel szolgáltak a demokratikus, különösen pedig a forradalmi szellemtől áthatott baloldali erők, mindazok, akik a nemzeti kérdés megoldását már akkor csakis marxi-lenini módon képzelték el. S ezt a folyamatot a bécsi diktátum, majd a Hitler által elindított gyűlöletes háború sem tudta elhomályosítani a kommunisták s mindazok tudatában, akik tisztában voltak a történelem menetével. 1944 augusztus 23. a felszabadulás után pedig, amikor Románia a hitlerista megszállók ellen fordította a fegyvereket és hatalomra jutott az a rend, amelyben a kommunisták szava egyre nagyobb súllyal esett a latba, nemcsak felvetődött a nemzeti kérdés, hanem megkezdődött helyes megoldása is, amit a polgári rendszerek nem tudtak és nem is kívántak megvalósítani.
Valójában 1919 és 1939 között a román, magyar és német szellemiség felvilágosult képviselői – különösen azok, akik baloldali nézeteket vallottak – világosan megfogalmazták ezeket a kérdéseket. Születtek már erre vonatkozó tanulmányok, de érdemes lenne ezzel a két évtizeddel átfogó, szintetikus munkában foglalkozni, amely fényt derít a maguk teljességében a közös erőfeszítésekre, az együttműködésre, hiszen ezek az erőfeszítések előrevetítik mindazt, ami csupán a felszabadulás után öltött testet. Kántor Lajos és Láng Gusztáv Romániai magyar irodalom 1945–1970 című könyve tárgyilagosan vázolja e kérdéseket. Érdemes lenne azonban őket bővebben is kifejteni, a romániai széles olvasóközönség számára, tehát olyan könyvben, amely románul és magyarul egyaránt hozzáférhető legyen, s amely akár kollektív munkaként a kor ma is élő tanúinak közreműködésével születhetnék meg. Az év fordulók megünneplése, a megemlékezések, a Pásztortűz, Erdélyi Helikon, Korunk című folyóiratoknak, illetve az egyes íróknak – Gaál Gábornak, Kós Károlynak, Emil Isacnak és másoknak – szentelt tanulmányok egy csillagrendszer néhány fénysugaráról tudósítanak csupán.
E csillagrendszerben különös fénnyel ragyog a székely író, Tamási Áron egyénisége, aki akkoriban Kolozsváron élt. Ion Chinezu irodalomkritikus, a magyar irodalom kiváló ismerője és történésze révén ismerkedtem meg vele. Tamási Áron most lenne hetvenöt éves, tehát akkoriban, 1936–38-ban fiatal volt. Én viszont az első lépéseket tettem az irodalomban. Tamási ekkor már neves író volt. „Azt hiszem – mondta Ion Chinezu –, ő a legnagyobb magyar író.” Nagy szó volt ez, hiszen ott volt még Kuncz Aladár, Kós Károly, Benedek Elek, Berde Mária, Molter Károly, Bánffy Miklós, Áprily, Reményik és mások, majd Nagy István, Kacsó, Dsida Jenő, Szabédi, Kiss Jenő nemzedéke – ők már közelebb álltak korban az én nemzedékemhez.
Tamási kemény kötésű, kreol bőrű, szép férfi volt; szemében nemcsak a világot járt ember intelligenciája csillogott, hanem saját értékének a tudata is, anélkül, hogy azt gőg árnyékolta volna.
Tamási Áron művészetének duzzadó realizmusa friss vért ömleszt a romániai magyar irodalomba: ez a realizmus a székely falu világában gyökerezik, annak az embernek a vívódásában, akin – így mondják, s úgy tartja ő is – az „ország terhe nyugszik”. Tamási rendkívüli szépségekben gazdag írásművészete, amelynek hatása mindmáig kimutatható egyik-másik erdélyi magyar író művében, a két világháború közötti falu életét világítja meg éles fénnyel, de sohasem a szűk provincializmus szellemében. Ellenkezőleg: Tamási Áron egész életműve, publicisztikáját és vitairatait is beleértve, széttöri bármiféle provincializmus korlátait – európai színvonalú, határozottan haladó művészet.
Tamási Áron a romániai magyar irodalmi élet szakadatlan serkentője volt, nagy tehetség, vérbeli prózaíró, nyugtalan szellem, olyan ember, aki nem akar elveszni kortársai között, s aki nem tűrt semmilyen szemellenzőt.
Az 1919 utáni első nemzedékkel Tamási Áron azok közé a magyar írók közé tartozik, akik anélkül, hogy megfeledkeztek volna a magyar irodalomtörténelmi hagyományairól, a romániai magyar irodalmat sajátos vonásokkal rendelkező szerves részvételnek tekintették egy olyan társadalmi rendszer életre hívásában, amely távlatilag – a III. Birodalom fenyegető viharfelhői ellenére – a nemzeti kérdés egyre demokratikusabb és egyre igazságosabb megoldását vállalhatja.
Tamási Áron nem volt kommunista, mint Gaál Gábor vagy mint Nagy István, akiket semmi sem választott el a román kommunistáktól. De mivel mélyen demokratikus szellem és jó adag forradalmiság hatotta át s felette állt minden lokálpatriotizmusnak, műve úttörő jelentőségű.
Élete utolsó éveit Tamási a Magyar Népköztársaságban töltötte, ahol a nagy, következetesen realista írónak, a népek szellemi testvériségét, a románok és magyarok barátságát töretlenül hirdető művésznek kijáró megbecsülés övezte. Kívánságának megfelelően szülőfalujában, a Hargita megyei Farkaslakán temették el.
Tamási Áron egész életművével az irodalmi realizmus példája marad; azok közé az írók közé tartozik, akiknek a csillaga nem hanyatlik alá, nem merül el a láthatáron. Életműve, melyet a román olvasók kevésbé ismernek, megérdemelné, hogy lefordítsák, amikor a szocialista Románia irodalma lendületesen fejlődik, amikor írói saját nemzetiségük nyelvén bontakoztathatják ki tehetségüket a kommunizmus csúcsai felé haladó társadalmunkban.
Megjelent A Hét III. évfolyama 38. számában, 1972. szeptember 22-én.