Mindazt, ami a Magyar Népi Szövetséggel, politikájával, személyiségeivel – s vele együtt az egész erdélyi magyarsággal – történt, csakis folyamatában lehet értékelni, értelmezni. Van a történelmi kényszernek egyfajta logikája, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni, és fölébe kell emelkedni a könnyelmű ítélkezéseknek, akár jobbról, akár balról jöjjenek azok.
Van valami kérlelhetetlen logika abban, hogy amikor – 1944-45 fordulóján – az erdélyi magyarság satuba került, egyik oldalon a román történelmi pártok által meghirdetett és képviselt nemzeti kizárólagossággal találta magát szemben, a másik oldalon pedig a Szovjetunió s a Romániában, Erdélyben élő feltétlen hívei által képviselt politikai kizárólagossággal. Tehát a nemzeti és a politikai kizárólagosság – akkor még szöges ellentétben álló – logikája őrölte az erdélyi magyarságot. Hosszasan lehetne elemezni, mi volt az egyiknek a természete, mi a másiké…
Csak annyit szögezzünk le, hogy formálisan a polgári demokrácia legtökéletesebb érvrendszerére is lehet hivatkozni, s közben alkalmazni a nemzeti kizárólagosság legkeményebb politikáját. Erre példaképpen Miloseviccsel készült interjúkat hozhatok fel, amelyek egy-két évvel ezelőtt készültek, amikor a legdurvább dolgok történtek, s amelyekben ő az „alkotmányosság” álláspontjára helyezkedett, következetesen a „polgárok államának” nevezte Szerbiát – még csak nem is nemzeti államnak –, miközben az etnikai tisztogatást el lehetett végezni. Ezzel elmondtam mindent arról, hogy az általam ma egyébként – politikája alapján – inkább becsült Nemzeti Parasztpárt vezető figurái 1944-45-ben milyen politikát folytattak, amivel egyébként a történelmi pártokból álló egész hagyományos román politikai spektrum egyetértett.
A nemzeti, tehát a történelmi pártok által képviselt, polgári szósszal leöntött kizárólagosság egyfelől, a társadalmi igazságosság jelszavával fellépő, kommunisták által képviselt hatalmi kizárólagosság másfelől – nos ez volt az a kettős erő, amelynek Kelet-Európában egyedülálló, egészen sajátos szimbiózisa alakult ki a Ceaușescu alatti Romániában. Én ezt néhány évvel ezelőtt etnokratikus totalitarizmusnak neveztem1; olyan szintézisről van szó, egy olyan szörnyeteg struktúráról, amelyben az egyik oldal legitimitása, vagyis a kommunista hatalmi kizarólagosság, kezdett ideológiailag kiszáradni, s felerősítéséhez a másik oldal, a nemzeti kizárólagosság lehelt belé új életet.
Amikor a hagyományos nemzeti kizárólagosság képviselői, polgári gyökereikfolytán, mégis „gondolkodóba estek”, és egyfajta demokratikus nacionalizmus irányába próbáltak meg elmozdulni, akkor a félelmetesen hatékony kommunista hatalom ezt visszafogta: hiszen minek kellene elmenni egy olyan irányba, amely a nemzeti hegemónia-törekvések szempontjából csak veszteséggel járna. Nos, ez az infernális logika vezetett el 1989 decemberéhez – jól tudjuk, milyen konzekvenciákkal.
Eddigi gondolatmenetem egy politikaelméleti és -történeti vázlat. Ugyanez megközelíthető geopolitikai nézőpontból is. Lássuk, Erdély milyen geopolitikai erőtérben élt a harmincas évek végétől, mondjuk úgy 1939-től 1946-47-ig. Bár a geopolitikát fasiszta tudománynak tartották, tudjuk, hogy az amerikaiak is tanulmányozták a háború alatt Karl Haushofer folyóiratát és könyveit2, alkalmazták is – tény tehát, hogy ők is tudománynak tekintették, egy olyan kíméletlen tudománynak vagy kvázi-tudománynak, mely nincs tekintettel morális-érzelmi dimenziókra, hanem a nagyhatalmak közötti erőviszonyok leplezetlen logikáját követi.
Kiindulópontnak az 1939-es német-orosz megnemtámadási egyezményt kell tekintenünk, mert ez rendezte egy bizonyos ideig – s akkor úgy tűnt, hosszú időre – Kelet- és Délkelet-Európa sorsát, benne az Erdélyét is, mely a német érdekszférába került. Az érdekszférák elhatárolásakor két irracionális rendszer kötött alkut, ráadásul két olyan vezér egyezett meg, akik patológiás esetnek tekinthetők, különösen Hitler, mégis e kiegyezésben mély logika van. A térképen3 tökéletesen végigkövethető a Balti-tenger melléki Memeltől4 Sepsiszentgyörgyig a limes, melyet egyfajta határvonalként meghúztak a német és az orosz érdekszféra között.
Csak érdekességként említem meg: döbbenetes olvasni – a számok kíméletlenek –, hogy abban a pillanatban, 1940 legvégén, Németország területe, beleértve a megszállt cseh és lengyel területeket, valamint Elzász-Lotharingiát is, 840 552 négyzetkilométer; 1938-ban Németország területe még 470 714 négyzetkilométer volt. A megduplázódás félelmetes, s a történész úgy tekint rá, mint egy hógörgetegre, mely egyre csak nő…
Andreas Hillgruber, akinek nemrégiben románul is megjelent a Hitler, Károly király és Antonescu viszonyáról szóló fontos könyve5, egyértelműen kiderítette, hogy az 1939-es megegyezést a délkeleti, balkáni kérdés tisztázatlansága borította fel. Akkor, amikor Németország nem elégedett meg ezzel a félelmetes terület- és erőgyarapodással, hanem tovább lépett, és Délkelet-Európát, a Balkánt is magának akarta. Ez volt az a pillanat, amelyben összekuszálódtak a szálak, és már látni lehetett, hogy a megegyezés nem marad fenn, az 1939-ben kialakult struktúra nem lesz életképes. 1940 őszén, a 2. bécsi döntést követően, amikor a német-orosz viszony még viszonylag felhőtlen volt, Hitlert foglalkoztatta – erre vannak támpontok, Hillgruber utal rájuk – az önálló Erdély gondolata. Abban a helyzetben tette ezt, amikor még hajlott arra, hogy Oroszország balkáni érdekeit tudomásul vegye, és Németország érdekszféráját kívánta minél jobban kiterjeszteni, egészen a Kárpátok vonaláig, amelyet a két érdekszféra közötti tényleges határvonalnak tekintett. Amint világossá vált, hogy Hitler a Balkánt is magának akarja, és Romániát hídfőállásnak tekinti, Erdélynek ez a potenciális geopolitikai szerepe megszűnt, és eldőlt az is, hogy a német-orosz megállapodás nem lesz életképes.
Mindennek a felidézése azért is fontos, hogy rámutathassunk: a Molotov–Ribbentrop-paktum kezdetén Oroszországot – és ezt bizonyos mai orosz elképzelésekre való tekintettel is mondom – nem érdekelte, hogy Lengyelország általa nem annektált részében, Csehszlovákiában és a Kárpátok vonalától nyugatra mi történik; elfogadta, hogy Közep- Európában Németország az úr – s itt nem az a lényeg, hogy Németország, hanem az, hogy nem ő –, az azonban nagyon is érdekelte, hogy mi van Délkelet-Európában, mi van a Balkánon. A dolog logikája ekkor azt követelte volna, hogy egy következő lépésben egyeztessenek, s vegyék tekintetbe az orosz érdekeket. Ez nem történt meg – és minden felborult.
Mi itt a szembetűnő? Manapság is azt látjuk, hogy a közép-európai térség – és itt Kelet-Közép-Európáról beszélek, Lengyelországról, Csehországról, Szlovákiáról, Magyarországról, Horvátországról, Szlovéniáról és a Baltikumról – nem fő problémája Oroszországnak. A NATO és Oroszország között most körvonalazódó stratégiai alkuban6 sem Közép-Európa a probléma – ez meggyőződésem –, hanem a Balkán, az, hogy ott tekintetbe tudják-e venni az orosz érdekeket.
Nos, a harmincas évek végétől a negyvenes évek közepéig terjedő időkeretet tekintve, az 1944-45 fordulóján történtek világossá tették, hogy az erdélyi magyarság esélyei geopolitikailag kilátástalanná váltak.7 Abban a pillanatban, amikor kiderült, hogy a Szovjetunió érdekeltsége Románia iránt 90 százalékos – most csak utalok a Churchill-Sztálin játszmára, a fehér asztalon csúsztatott szalvétákra, ami azonban véresen komoly dolog volt, hiszen tudjuk, hogy Görögországban, ha nem lépnek közbe, a baloldal győz, Romániában pedig, ha nem lépnek közbe, a jobboldal, vagyis mindkét fél keresztülvitte az akaratát –, tehát amikor kiderült, hogy Románia a Szovjetunió számára fontosabb, mint Magyarország, abban a pillanatban az észak-erdélyi kérdés, azErdély-kérdés ad acta került.
Utalni kell itt egy nagyonizgalmas tanulmányra, melyet nemrégiben jelentetettmeg egy moszkvai balkanisztikai kutató8, s amelyben – először – hosszasan idéznek azokból az orosz tervezetekből, melyek a két világháború közötti Erdéllyel foglalkoznak, s egy esetleges önálló Erdély koncepcióját dolgozzák ki. Érdekes nevek is megjelennek e tervezetekben, például a Valter Romané, ezt azóta felkapta a román sajtó is. Nos, ahogy Hitler ütközőállamnak képzelte el Erdélyt, ugyanúgy eljátszadoztak vele – elméletileg – Moszkvában is. De amikor eldőlt – s ez a lényeg –, hogy Bukarestben olyan kormány kerül az élre, amely egyértelműen megfelel az orosz érdekeknek, és Románia több garanciát nyújt a Szovjetunió számára, mint Magyarország, amelynek – tegyem hozzá – mind a belpolitikai, mind pedig a geopolitikai helyzete is más volt, ha nem is radikálisan más, akkor ez a kérdés eldőlt.
Mindemellett tiszteletet érdemel az a csapat, az a politikai garnitúra – függetlenül attól, hogy éppen Balogh Edgár vagy éppen Lakatos István volt a vezéregyénisége, akik egyébként, a korabeli sajtó tanúsága szerint, kíméletlen harcot vívtak egymással –, amely Erdélyben élt és politizált egy kilátástalan helyzetben. Tudták és tették a dolgukat, hozzájárultak egy közösség fennmaradásához.
(1994. december)
A Magyar Történelmi Társaság és a Politikatörténeti Alapítvány által, a Magyar Népi Szövetség megalakulásának 50. évfordulója alkalmából rendezett tudományos konferencián elhangzott előadás szerkesztett változata. A Hét, 1995. január 20. Újraközölve Molnár Gusztáv Alternatívák könyve című sorozatának IV. kötetében (Pro Philosophia Kiadó, Kolozsvár, 2018. 77-80.) A jegyzetek e kötet számára készültek.
1 Vö. Keszthelyi Gyula interjúja Molnár Gusztávval. Magyar Hírlap Melléklet, 1989. máj. 20 és 27.
2 Vö. Molnár G.: Mackinder, avagy a geopolitikai egyensúly esélyei. Korunk, 1998/11. (https://geonaplo.wordpress.com/2017/05/06/a-mackinderi-keplet-avagy-a-geopolitikai-egyensuly-eselyei/) (M. G. – 2017.)
3 Közép-Európa. In: Zsebatlasz. 1940. Kiadja a M. Kir. Honvéd Térképészeti Intézet. (A térképek az 1940. október 1-i állapotot tüntetik fel.) 16-17.
4 Ma Klaipéda (Litvánia).
5 Vö. Andreas Hillgruber: Hitler, Regele Carol si Mareșalul Antonescu. Relațiile germano-române, 1938-1944.
6 Vö. Stratégiai alku – biztonság és geopolitika. In: AK, III., 378-382; 406-407.
7 Az előadás azt sugallja, hogy amennyiben a német-orosz megegyezés állandósul (és egyben ki is bővül), Erdély egésze kikerült volna Románia ellenőrzése alól. Ez az „önálló Erdély” létrehozása helyett sokkal inkább Dél-Erdély egyfajta német protektorátussá válását eredményezte volna. A döntő geopolitikai vonatkozás azonban itt az, hogy „az erdélyi kérdés” magyar szempontból csak akkor juthatott volna nyugvópontra, ha a Kárpátokon túli Románia orosz (keleti), Erdély pedig német (nyugati) érdekszférába került volna, mindkét kontinentális európai nagyhatalom egyetértésével. Az 1938 és 1944 közötti helyzettel kapcsolatban lásd még A magyar-német geopolitikai viszony című hosszabb tanulmányom (https://geonaplo.wordpress.com/2018/03/21/a-magyar-nemet-geopolitikai-viszony-1848-1944/) Utóhangját (M. G. – 2018.)
8 Vö. Tofik Iszlamov: Nyílt levél Petre Romanhoz, Provincia, I. évf. 6. sz, 2000. október.
