„Egy köztársasági elnöknek nincs – nem lehet – felkentség-tudata. (…) Csak kérni tud vagy meggyőzni” – mondta a Magyar Köztársaság (amikor még volt ilyen) eddigi kimagaslóan legjobb elnöke, Göncz Árpád. A politikus nagyon találóan mutatott rá a köztársasági elnök jogkörének korlátaira. Bár „legmagasabb állami méltóságnak” szokás nevezni, egy köztársaság elnökének nincsenek – pontosabban nem lehetnének – közigazgatási kompetenciái.

Demokráciákban három típusú kormányzati rendszer működik. Az egyik – mint amilyen az Egyesült Államokban van – az úgynevezett erős elnöki rendszer, amelyik az államfő alárendeltségébe vonja a kormányt. Ebben az esetben az elnököt közvetlenül választják, és gyakorlatilag ő a miniszterelnök is.

A legtöbb európai országban úgynevezett „gyenge elnöki rendszer” működik, ahol alkotmányos státusa szerint az államfő jelképes funkciót tölt be. Bár ő nevezi ki a miniszterelnököt, kormányt csak az tud alakítani, aki maga mögött tudja a parlamenti többséget. A „gyenge elnököt” a parlament választja meg, rendszerint tekintélyes kulturális vagy tudományos személyiségek közül. Hivatali tevékenysége leginkább arra korlátozódik, hogy átveszi az országba érkező nagykövetek megbízóleveleit, és beszédeket mond újévkor meg a nemzeti ünnepen.

A bajok Franciaországban kezdődtek, ahol kitalálták a „félelnöki rendszert”, ami egyféle fából vaskarika. Az ötödik köztársaságnak ugyan van miniszterelnöke, de az elnöknek – elsősorban védelmi és külpolitikai kérdésekben – jelentős hatalma van. Ő nevezi ki a miniszterelnököt és a minisztereket (utóbbiakat le is válthatja, a miniszterelnököt viszont csak a parlament mentheti fel), feloszlathatja a parlamentet, ő a fegyveres erők főparancsnoka és elrendelheti nukleáris fegyverek bevetését is. Ezt a rendszert vette át Románia is, amikor 1991-ben elfogadták az új alkotmányt. Akkor azért döntöttek így, mert ez felelt meg leginkább Ion Iliescunak, aki akkor a legnagyobb hatalommal bírt az országban, és elnökként nem akart lemondani arról, hogy beleszóljon a kormányzásba.

A félelnöki rendszernek több hátránya is van: informális – és a kinevezések révén formális – hatalmat ad az elnöknek arra, hogy akaratát érvényesítse a kormányzásban, miközben a gazdasági vagy szociális ügyekben hozott döntéseiért kizárólag a kormány viseli a felelősséget.

Komolyan veszélyezteti a hatalmi ágak szétválasztásának elvét az, hogy az államfő nevezi ki a legfelsőbb bíróság elnökét, a legfőbb ügyészt és a hírszerző szolgálatok igazgatóit. Ezek olyan tisztségek, amelyeket kizárólag szakmai szempontok alapján kellene betölteni. Csakhogy az elnök – aki egy politikai párt vagy koalíció támogatásával nyerte el tisztségét, aligha képes figyelmen kívül hagyni politikai szimpátiáit, amelyeket nem veszíthet el azáltal, hogy kilép a pártból, amelyik az elnöki székbe juttatta. Sőt, legtöbbször informális vezetője marad korábbi pártjának. Létrejön egy politikai szimbiózis. Az elnöknek szüksége van a pártjára azért, hogy második elnöki mandátumát is megszerezze, a pártnak pedig szüksége van az elnökre azért, hogy annak a rendelkezésére álló hatalmával kiszolgálja a pártérdekeket (az elnöki pártot segítsék a titkosszolgálatok és az igazságszolgáltatás). Traian Băsescu óta látjuk, hogy milyen szörnyszülemény tud kibújni az elnök köpenyéből.

Elvi szempontból a félelnöki rendszer arra készteti az elnököt, hogy ne erkölcsi nagyság, hanem kamarillapolitikus legyen, aki a háttérből mozgatja a szálakat úgy, hogy azzal a legnagyobb károkat okozza volt pártja ellenzékének.

A jelenlegi helyzetet bebetonozta a 2003-as alkotmánymódosítás, amelyik megnehezítette az alaptörvény módosítását azzal, hogy annak elfogadásához mindkét házban külön-külön kétharmados többséget írt elő. Mindezek ellenére úgy tűnik, hogy a csillagok együttállása kedvező lehet egy alkotmánymódosításnak mégpedig úgy, hogy jelenleg Románia alkotmányos rendszere a félelnöki rendszerből a parlamentáris demokrácia irányába mozduljon el.

Egyrészt azért, mert Klaus Iohannis második és egyben utolsó mandátumának feléhez érkezett, amikor már nem érdekelt különösebben a belpolitikai csatározásokban (abban viszont igen, hogy elvarratlan bírósági ügyei ne keserítsék meg nagyon az életét mandátumának lejárta után sem).

Másfelől azért, mert – ha hihetünk az Adevărul információinak – akkor Nicolae Ciucă miniszterelnök lesz a Nemzeti Liberális Párt (PNL) következő elnökjelöltje. Számára – aki a koalíciós megállapodás értelmében egy év múlva átadja a kormányrudat Marcel Ciolacunak, a Szociáldemokrata Párt (PSD) elnökének – sokkal előnyösebb lenne, ha a parlamenti többségre támaszkodva foglalná el a Cotroceni-i palotát, semmint hogy hegyen-völgyön kampányoljon télvíz idején. Elképzelhető tehát egy háttérmegállapodás a liberálisok és a szocdemek között arról, hogy 2024 után is együtt maradnak, s osztoznak az elnöki, illetve miniszterelnöki tisztségeken. Ciucă mehetne elnöknek, azonban megnyirbált hatáskörökkel kevésbé tudna beleszólni a kormányzásba, Ciolacu pedig a tényleges hatalom birtokosaként miniszterelnök lenne.

Harmadrészt: a külpolitikai körülmények is megváltoztak. A jelenlegi helyzetben, amikor Ukrajnában hosszú időre elhúzódó háborúra számíthatunk, az országnak, de az Európai Uniónak sem érdeke felborítani a politikai erőviszonyokat és veszélyeztetni a politikai stabilitást egy viharos választási kampánnyal, amely lehetőséget teremtene a Mentsétek meg Romániát Szövetségnek (USR), vagy pedig a Moszkva-barát Románok Egységéért Szövetségnek (AUR), hogy kormányra kerüljenek. A felmérések arra utalnak, hogy az abszolút többséget egyik párt sem tudja megszerezni, így a legracionálisabb döntés a koalíció folytatása lenne.

Az alkotmánymódosítás lehetősége már a kormányalakítást követően is elhangzott. Ciolacu a múlt héten ismét felvetette a témát, javasolva, hogy hozzanak létre a parlamentben egy alkotmány-módosítási különbizottságot, amelyik kidolgozza a honatyák elé kerülő elképzeléseket.

Az RMDSZ elnöke, Kelemen Hunor már nyíltabban beszélt a tervezett módosításokról és közölte, hogy a parlamentáris demokráciára szeretnének áttérni: az elnököt a parlament választaná meg, de érintetlenül hagynák a jogköreit. Ez utóbbi viszont nehezen képzelhető el, tekintettel arra, hogy a parlament által választott elnök kisebb legitimációval rendelkezik mint az, akit a nép közvetlenül juttatott tisztségbe, s ennek a hatáskörein is meg kellene mutatkoznia.