Tamási Áron húszéves székely önkéntesként került az olasz harctérre.
Tamás Áron 1897-ben született Tamás János néven a székelyföldi Farkaslakán, sokgyermekes földműves szülők gyermekeként. Elemi iskoláit szülőfalujában végezte, majd a székelyudvarhelyi katolikus főgimnázium tanulója lett.
Tizenkilenc évesen, 1916-ban vonult be a császári és királyi 82. gyalogezredbe katonai szolgálatra, és Hajdúdorogon alapkiképzésben részesült. Egyik hüvelykujjának csonkasága miatt viszont az ezredorvos frontszolgálatra alkalmatlannak találta, ezért Boszniába került könnyített szolgálatra. Hadiérettségi után, 1917-ben tartalékos tiszti iskolát végzett Gyulafehérvárott.
1918 elején a császári és királyi 46. gyalogezred kötelékében egy menetszázaddal útnak indult az olasz frontra, a Piave folyó mellé. A június közepén indított offenzíva idején már önkéntes szakaszvezetői rendfokozatot ért el, és az ezred I. zászlóaljának 4. századánál rajparancsnoki beosztást kapott.
1918. június 15-én az általa vezetett rajjal áthajózott a Piavén és az előrenyomulás során egy csőszházban kiépített olasz géppuskafészekre bukkant. Tamási ekkor feltartott kezében az utolsó kézigránáttal rohamot vezényelt az ellenséges állás ellen. Bár az író bevallása szerint maga is szinte reszketett a félelemtől, a meglepetésszerű támadás hatására az olasz védők harc nélkül megadták magukat, így a magyar legények vértelenül zsákmányoltak géppuskát és ejtettek hadifoglyokat.
Tamási Áron később így emlékezett vissza e vállalkozásra: „Teli voltam erővel és kedvvel, győzni akartam. S főleg látni, hogy mi a háború… Pokoli hajnal volt, de gyönyörű! Amikor otthon reggeli mellé ültek az urak, mi akkor keltünk át a Piavén. Fegyverem a vízben maradt, sokan maguk is. Három kézigránáttal érkeztem át a Montello lábához, s délelőtt 10 órakor egy olasz géppuskás osztagot elfogtam. Már csak egy kézigránátom volt. De boldog voltam, hogy az olasz osztagban végzetes kárt nem tettem, mivel egy sebesülés történt csupán, az sem akarattal.”
Az eseményeket, amelynek az író is részese volt, a „46-osok” hadi albuma szélesebb perspektívából ekként foglalta össze: „A 3. és a 4. század a 9. egyik félszakaszával megerősítve behatolt Nervesaba s itt tizenhat, kitűnő betonállásba beépített géppuskát leszerelt. Ez a fegyvertény a két századnak annál inkább becsületére vált, mert a géppuskák utolsó pillanatig elszántan és kitartóan védekeztek. A kiszolgáló olasz legénység utolsóig fogságba esett s a tizenhat géppuska a két század zsákmánya lett. Ennél az alkalomnál különösen Lyachovits, Mildner, Szabó főhadnagy, Vészi hadnagy, Szvoboda, Dörner zászlós, Ábel tizedes (3. század), Gyaraki Mihály szakaszvezető, Szegedi Antal tizedes, Tamási Áron egyévi önkéntes őrvezető (4. század) magaslottak ki férfias vitézségükkel.”
Tamásit a haditettéért felterjesztették a Nagyezüst Vitézségi Éremre, előléptették hadapród őrmesterré és soron kívüli szabadságot kapott. Emellett elnyerte a legalább tizenkét heti frontszolgálatért járó Károly Csapatkeresztet is.
Mikor szülőfalujából visszaindult volna alakulatához, elérte az összeomlás híre, így a háború végét és az azt követő zűrzavaros időszakot Farkaslakán vészelte át. 1919-től Kolozsvárott jogot hallgatott, majd elvégezte a Kereskedelmi Akadémiát és bekapcsolódott az erdélyi irodalmi életbe. 1940-ben, Észak-Erdély visszatérése után, az akkor már neves írónak magas kitüntetésére tekintettel felajánlották felvételét a kormányzó által alapított Vitézi Rendbe. Tamási Áron azonban ezt szerényen e szavakkal hárította el: „Nem voltam én hős, csak megijedtem”.
Az Elsővilágháború honlap cikke nyomán.