Most látom, február másodikán, hogy Végel László tegnap, 2021. február elsején betöltötte a 80. életévét. Furcsa, hol fiatalabbnak gondoltam, velem egyívásúbbnak, állandósult fizikai és írásaiból kitetsző szellemi jó formája miatt, hol meg idősebbnek, hiszen hogy lehet mindössze három év közöttünk, amikor ő olyan bölcs ember és olyan elismert író, sajtós, véleményformáló.
Arra nem emlékszem, hogy 1990 előtt láttam-e a nevét, arra viszont nagyon is jól, hogy mennyi meghurcoltatásban, milyen fenyegetettségben volt része Milosevics Jugoszláviájában, hogy egy vagy két rapszodikus budapesti találkozáson túl egyszer egy Moszkva tér melletti ír sörözőben milyen jól elbeszélgettünk Molnár Gusztávval és néhány, számomra ismeretlen lelkes fiatalemberrel – de legjobban természetesen arra emlékszem, hogy új vidékeket, mi több, magát Újvidéket hozta be annak mindig bonyolult aktualitásával az 1990-ben szintén megújult A Hétbe. És nem egyedül: akkor még/már írt a lapunkba Végel László jó barátja, Konrád György, a Nemzetközi PEN Klub elnöke, de írt többet maga Végel, és annyira érdekes és fontos volt, amit írt, és annyira egyezett A Hét arculatával, hogy az maga volt az ajándék az örökös cikkellátmányi és sok egyéb gondokkal küszködő (az új évszázad-évezred elejétől jóformán vegetáló, majd agonizáló, hármas-négyes „összevont” lapszámokat megjelentető) kiadványunkkal. Esszéi élményszámba mentek, lelkes visszajelzéseket váltva ki.
Jó, nem volt az éppen olyan sok cikk, meg volt közte átvétel is, de mindig fontos volt a tematika, a mondanivaló, a kifogástalan megmunkálás tekintetében. Így lettünk végeliánusok.
„Végel László (Szenttamás, 1941. február 1. –) Kossuth-díjas író, drámaíró, esszéista”, írja a Wikipédia róla szóló szócikke. Érdemes elolvasni, de jóval többről van szó.
Születésnapjára írja Szerbhorváth György („amolyan szellemi gyermeke”) az Élet és Irodalom január 29-én megjelent számában: „Újvidék mindig csak a nullpont maradt a számára. Mert mikor volt – és lesz – még egyszer olyan, hogy egy vajdasági magyar fiatal a legpatinásabb belgrádi napilap, a Politika színikritikusa legyen? És hogy egy határon túli magyar nemzedék ugyanúgy otthon legyen – ez esetben – a jugoszláviai, szerbiai és vajdasági kulturális életben, mint akár az anyaországéban avagy összmagyar szinten? És nemcsak nézőként, de tevékeny részvevőként is. Ráadásul Végel számára nemcsak 1990 előtt, de ma sem csupán pont a térképen Belgrád és Zágráb, Pristina és Szarajevó, Ljubljana vagy Szkopje vagy éppen egy-egy tengerparti kisváros, mint a montenegrói Herceg Novi.
Őt és nemzedékét sokszor érte a vád, hogy nem törődtek kisebbségi közösségükkel. Ám a tények makacsok, s nem csak az 1990 előtti kritikái miatt. 1992-ben Konrád Györggyel a kettős állampolgárságot szorgalmazta (lám, a liberálisok!), mi meg máig isszuk annak levét, hogy süket fülekre találtak. A ’90-es években az újvidéki Soros-irodát vezette, kisebbségi kiadókat, lapokat, civil szervezeteket mentve meg, vagy megszületésüket segítve. Ezért is megkapta a magáét… Ott volt egy ideig a szerbiai – így a magyar – Nemzeti Tanácsok létrejöttekor is. Aztán mehetett vissza az íróasztalához, bár ezzel mi, az olvasói jártunk jól. Hetente közölt naplójegyzetei a Családi körben pedig a vajdasági magyar „átlagolvasók” körében is (el)ismertté tették. Végel konzekvensen – értsünk ezen bármit – baloldali maradt, az elitek kritizálója és a mélységben élők sorsával szolidáris. Ahogyan a magyarokkal is, hisz róluk írt sokat az utóbbi időkben. De sosem vált kisebbségi íróvá, vátesszé, népszolgává, ügyeletes nagymagyarrá. Akkor már inkább az egyik újvidéki sugárút panellakásában vagy a temerini házban ír – hisz író.”
Igen, ezt elfelejtettem mondani: Végel Lászlóban egy rendkívül szerény, nyitott, vitára mindig kész és végtelenül korrekt alkotót ismerhetünk meg, akit a megpróbáltatások, lám, nem törtek meg.
Nyolcvanadik születésnapja alkalmából azzal tisztelgünk előtte, hogy az Új Hétbe is átvesszük két írását. Nincs nagyon sok olvasónk-látogatónk, fiatalok vagyunk – de tíz országban olvasnak azért néhányan: megérdemlik, hogy megtudják: Végel László jól van, elemében van. Köszöntsük szeretettel!